Cherubion Online

Naplovag (részlet)

Naplovag

Prológus

(...)

A Háborgó-óceán sötét lepelbe burkolódzott, így ha Raynard nem unta volna meg a nyílt víz látványát, akkor sem kínálkozik más, amit figyelhetett volna, mint a partvidék. A lovag tekintete végigsiklott a fekete habokon, egészen az öblöt szegélyező, töredezett sziklákig. Látta a fából ácsolt mólókat, azon túl a sárból tapasztott halászkunyhókat, a vastag gerendákból rakott raktárépületeket, a kövezett utcákat, a domboldalon felkúszó, egymásra épített polgárházakat, és a fellegvárként föléjük magasodó palotát. A holdat felhő takarta el, a kikötő azonban mégis fényárban úszott. Ilyen távolságból is látni lehetett, hogy Torvalban még a kései órán sem állt meg az élet.
Részeg tengerészek kurjongattak a berakodásra várakozó ládák labirintusában, utcalányok hamis kacagása visszhangzott a sikátorokban, ponyvás szekerek kerekei zörögtek a kockaköveken. A házak bejárata fölé akasztott, színes üvegű olajlámpások lángja mindezt varázslatos fénybe öltöztette, akárha egy torz mesevilágba nyert volna betekintést. Mindez különbözött nemcsak attól, mint amit Raynard várt, de attól is, amit eddigi életében látott. Most már értette, hogy miért nevezik Timoront egyesek erkölcsi fertőnek, a romlottság földjének, míg mások a Szent Szigetnek, de első tapasztalásra inkább látszott az előbbinek, mint utóbbinak.
A lovag ólomnehéznek érezte a tagjait, a szemhéja pedig leragadni készült: a déli nap heve és a semmittevés kiszívta az erejét, s mindezt tetézte a hajótest bölcsőhöz hasonlatos ringása. Utolsóként vetett még egy pillantást a kereskedőbárka körül kavargó fekete vízre, s ekkor megfagyott ereiben a vér. A sötét mélységből egy arc bámult vissza rá!
Más körülmények között a jelenést a saját tükörképének vélhette volna, de a holdtalan éjszaka nem szolgáltatott elég fényt a tükröződéshez, ráadásul az arc halálsápadt volt, szemöldök és haj nélkül. Akárha egy holttetem, kit oly’ rég veszejtettek el, hogy elporladt a testét lehúzó kőtömb, lebegett volna fel az iszapos tengerfenékről. A jelenés mindössze egy szívdobbanásig tartott. Mielőtt Raynard jobban szemügyre vehette volna, az arc alámerült, és csak néhány, a fekete víz felszínén szétpukkanó buborék tanúskodott arról, hogy a lovag nem képzelődött.
Raynard lehunyta a szemét, de így sem sikerült megszabadulnia a hátborzongató látvány emlékétől. Akármit látott is, tritont, kísértetet vagy valamiféle emberi szörnyeteget, szinte tapintható volt a belőle áradó fenyegetés. Lehetséges, hogy mindez egy Jel volt, csak az a kérdés, hogy a Felsőbb Háromság mely’ tagja küldte, és mit akart sugallni ennek révén. Érdemes lett volna megkérdezni erről valamelyik zarándokot, de most egyikük sem lábatlankodott a közelben, felzavarni pedig nem akarta őket.
A lovag úgy döntött, hogy visszaheveredik a fekhelyéül szolgáló szalmazsákra, és elalvás előtt gondolkodik majd a dolgon. Változatosságot jelent majd, hogy ezúttal nem a saját hibáin való rágódással tölti az idejét. Elindult a ponyvával letakart hordóhalom felé, amikor a balsejtelem megtorpanásra késztette. A nyugtalanságtól görcsbe rándult a gyomra, az érzékszervei pedig kiélesedtek. Valami nem volt rendben, de nem tudta, hogy mi.
Óvatosan körbenézett. A fedélzeten csend honolt, csak az egymástól távol leheveredett zarándokok hortyogását lehetett hallani. A gátakon megtörő hullámok zúgása csillapodott, a part felől hallatszó hangok is csendesedtek. Késő éjszaka volt, minden és mindenki nyugovóra tért. A holdat és a csillagokat fekete függönyként takarták el a gyülekező viharfelhők, így a lovag az orránál tovább nem látott a sötétben, mégis meresztette a szemét.
Semmi.
Megvonta a vállát. Talán csak a kimerültség űzött tréfát az érzékeivel.
Raynard mégsem tudta leküzdeni lelke háborgását, és mielőtt feladta volna a kutatást, hirtelen ráébredt, hogy mi zavarja. A hajóorrban és a tatban egy-egy őrszemnek kellett volna állnia, lámpással a kezében. A fények azonban kihunytak, és a tengerészeknek nyoma veszett, mintha soha nem is léteztek volna. Lehet, hogy félvállról vették a feladatukat, és leheveredtek aludni… Ebben azonban a lovag kételkedett. Telamon kapitány haragjával egyetlen matróz sem mert volna dacolni.
Idáig jutott a gondolataiban, amikor vizes talpak csattanását hallotta a fedélzeti deszkákon, és szinte ezzel egyidejűleg felharsant az első sikoly.
Nem tudta, hogy pontosan mi történt, de a mélységből felbámuló sápadt arc, a halálkiáltás és az őrszemek eltűnése nem jelenthetett mást, csak veszedelmet.
–Talpra mindenki! – ordította a lovag. – Megtámadtak bennünket!
Raynard a lovagi vértezete darabjait, hogy megóvja a fémet a párás levegőtől és a sós vízcseppektől, sodronyingével együtt tiszta gyolcsba burkolta, míg kardhüvelyét a kardjával együtt a szalmazsákja alá rejtette, így az övén függő tőrtől eltekintve fegyvertelen volt, ezért futva indult a fekhelye felé. Mielőtt azonban elérte volna, felbukott egy sötét tömegben, és térdre esett.
Ennek a balszerencsés mozdulatnak köszönhette az életét. Valami elsüvített a feje fölött, és hangos koppanással ütközött neki a főárbocnak. A lovag rádöbbent, hogy az egyik zarándok holttestében botlott meg, és egyenesen az elmetszett torokra tenyerelt, melyből még mindig szivárgott a vér. Sápadtan derengő, karmos kezek kaptak az arca felé, és ekkor megpillantotta támadója holtsápadt ábrázatát. Ugyanaz a lény volt, vagy legalábbis a megszólalásig hasonlított rá, akit a sötét habokban látott.
Más embert talán megdermesztett volna a rémület, ám Raynard tagjai gondolkodás nélkül tették a dolgukat. Mielőtt a késpenge hosszúságú körmök feltéphették volna a torkát, a lovag ökle ellenfele halántékán csattant. Csont reccsent, és a lázálomszerű jelenés egyetlen hang nélkül lehanyatlott.
Raynard nem foglalkozott vele tovább. Félig mászva, félig futva tette meg a hátralévő távot, és félrelökte a szalmazsákot. A kardja ott hevert alatta, ahol hagyta. Kirántotta a fegyvert a hüvelyéből, és kezében a meztelen pengével körbefordult.
A fedélzeten rajta kívül egyetlen ember sem volt már talpon. A görnyedt tartású, albínó lények mindenkivel végeztek, és most majd’ mindannyian a fedélközbe vezető lejáró körül csoportosultak. A hajó megdőlt. Az eresztékek recsegtek-ropogtak, a kötelek megfeszültek.
A vízfelszín alól bugyogó-sistergő hang hallatszott, ami arra utalt, hogy a Szélúrnő léket kapott. A lovag hirtelen ráébredt, hogy mi a támadók szándéka. Le akarják zárni a fedélzeti nyílást, így küldve hullámsírba a hajó álomból ébredő legénységét.
Üvöltve vetette rá magát az egymás hegyén-hátán nyüzsgő, emberszerű lényekre, és másfél kezes kardjával szétcsapott közöttük. A fénylő acél halálos ívet írt le a levegőben, és lefelé zúduló útján semmi nem állíthatta meg. Csont reccsent, vér fröccsent, leszelt végtagok puffantak a fedélzeti deszkákon. Raynard egyetlen csapásával három ellenfelét tette nyomorékká.
A mozdulat folytatásaként hagyta, hogy a fegyver súlya kiegyenesítse a karját, aztán egy csuklómozdulattal fogást váltott, és a pengét felfelé rántotta. A kard izmokat és inakat metszett át, beleket ontott ki, s a vonásait visszatükröző acélt ragacsos vér mocskolta össze.
Fél tucat szörnyeteg hevert holtan vagy haldokolva a deszkákon, és a lovag újra meg újra lesújtott. Mindez elég volt ahhoz, hogy a holtsápadt lények felhagyjanak korábbi foglalatosságukkal, és mindannyian Raynardra vessék magukat.

(...)

A harag kelyhe

1. Fekete árnyék a sarokban

A fogadó nehéz gerendákból ácsolt épülete hatalmas, éjfekete zátonyként horgadt fel a vályogfalú viskók tengeréből. Ablakait rőt fénnyel világították meg az odabent lobogó lámpások. A tépett ruhás ifjú számára, aki az ódon kövek borította úton közeledett, a sötét tömeg a halál és rettegés jelképének tűnt, mint egy hatalmas koponya, melynek szemüregeiben lidércfények lobognak. Csalfán hívogatják a vándort, s ha az nem áll ellen a kísértésnek, örökre elnyeli a bűzösen vonagló mocsár mélye.
Robert Suffolk, mert így hívták a jövevényt, egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt, és felnézett oda, ahol az eresz alatt komor cégér himbálódzott. A sós levegő és a rozsda szétmarta a fémet, de még mindig kivehető volt rajta egy vértől csöpögő tőr nyoma. Vajon figyelmeztetésként festették oda?
Az ifjú nagy levegőt vett, és belökte a gyalulatlan ajtót. Nem azért jött idáig, hogy holmi baljós előjel láttán meghátráljon. Mintha a Pokol kapuján lépett volna be, úgy vágta mellbe a faggyúszagú meleg, a könnyfakasztó, verejtékszaggal keveredő hányásbűz és a részeg ordítozástól terhes levegő. A helyiség pulttól távoli részén, a ködként gomolygó füsttenger mélyén homályos szellemalakok dülöngéltek vagy fejüket könyökükkel alátámasztva kornyadoztak a sarokban. Középen azonban tucatnyi szőrös, izmos férfi csoportosult egy hosszú asztal körül.
Mindannyian kátrányos nadrágot és tengerészinget hordtak, valamint élénk színű selyemkendőt tekertek a fejük vagy a derekuk köré. Fülükben, sőt néhányan az orrukban is karikát viseltek, és mindegyikük állig fel volt fegyverkezve: pisztolyok ezüstözött tusa, drágaköves tőrök, bronz keresztvasú kardok villantak elő a derekukra övezett tokból.
Széles hátuktól nem lehetett látni, mivel foglalatoskodnak, de a kockapörgés, átkozódás és pénzcsörgés zaja elárulta. Ónkupák koppantak az asztallaphoz, szinte a garatban lehetett érezni a torokkaparó gin ízét. A vesztesek szörnyen káromkodtak, szemük rettenetesen csillogott a lámpafényben.
Robert Suffolk megacélozta akaratát, és gyors, céltudatos léptekkel a pulthoz sietett.
– Mit akarsz? – mordult rá a félszemű csapos, aki egy mocskos agyagkorsó törölgetésével volt elfoglalva.
– Vörös Mervynt keresem.
A csapos erre már felhagyott a hiábavaló foglalatossággal, és végigmérte a jövevényt. Az ifjúnak széles, becsületes arca volt, még legénytoll sem pelyhedzett az állán, s nyílt tekintetéből eltökéltség sugárzott. Valaha olyan elegánsan öltözködhetett, mint egy londoni ficsúr, ám mellényét elhagyta valahol útközben, csipkés gallérú, fehér ingét pedig karddal hasogatták össze. A szakadt ruha résein elővillant a mellkasán körbetekert fehér gyolcs, melyre imitt-amott megvarasodott vérfoltok száradtak.
– Netán a hajójára akarsz elszegődni?
– Nem! – csapott indulatosan a derékövén függő kard markolatára az ifjú. – Akkor sem állnék a szolgálatába, ha egy vagyont kínálna érte!
– Mi mást akarhatsz Vörös Mervyntől?
– Elszámolnivalóm akad azzal az alávaló gazemberrel!
A sértés elhangzása pillanatában szinte megfagyott a levegő a fogadóban. A torzonborz, selyemkendős fejek mind a pult felé fordultak, a kocka megállt a levegőben, a kezek tétován lehanyatlottak, a zsivaj mintegy varázsütésre elhalt.
Az ifjú mintha csak ekkor ébredt volna rá arra, hová tette be a lábát elővigyázatlanul: Port Royal, a hírhedt kalózfészek legrosszabb hírű fogadójába, a Véres Tőrbe, mely a kikötő söpredékének a gyülekezőhelye.
Hátratolt székek koccantak a falhoz, kardok repültek ki sikoltva a hüvelyükből.
– Mit mondtál a kapitányunkról? – kérdezte egy törött orrú, sebhelyes képű alak, kinek lángolóan vörös, kigombolt ingére hosszú, fekete szakáll bodorodott. – Nem hallottam jól. Ismételd meg, ha mered!
Robert Suffolk egy pillantást vetett a háta mögé, és azt látta, hogy már elkésett a visszakozással. Az ajtót két cingár fickó állta el, egyikük karba fonta a kezét, és gúnyosan vigyorgott, míg a társa tengerészkésével a körmét piszkálta elmélyülten.
Az ifjú tudta, hogy hibát követett el, s a Véres Tőrből nem szabadul élve, mégsem szándékozott harc nélkül lemondani az életéről. Ő is kardot rántott hát, és vívóállásba helyezkedett.
– Minden szót jól hallottál, de ha kell, megismétlem: Vörös Mervyn egy alávaló gazember!
A sebhelyes arcú alak színpadiasan a szívéhez kapott.
– Halálra rémítettél azzal a nyárssal, amit a kezedben tartasz! Használni is tudod, vagy csak patkányokat forgatsz rajta a tűz fölött?
– Ezt a vasat az olyasféle patkányok számára tartogatom, mint amilyen te magad vagy! – vágott vissza ajkába harapva az ifjú.
Bátor szavai olyanok voltak, mintha meglengette volna a vörös posztót egy csordányi megvadult bika előtt.
A csapos a vállára dobta a koszos törlőrongyot, és kárörvendő vigyorral az arcán megjegyezte:
– Ostoba! Ezzel megástad a saját sírodat!
A vérben forgó szemű kalózok gyűrűje lassan összezárult az ifjú körül. A haramiák minden bizonnyal pillanatok alatt felkoncolták volna áldozatukat, ha a fogadó sarokasztalánál ülő fekete árnyék idejét nem látja a közbeavatkozásnak. A férfira korábban senki nem figyelt fel, mintha csak egy megszokott, kopott bútordarab lett volna. Senki nem emlékezett rá, mikor érkezett, s még a felszolgáló is elkerülte, pedig látta, hogy hozzá sem nyúlt az eléje rakott, sörtől habzó kupához. A férfi mindeddig lehajtott fejjel ült, egy szót sem szólt, s úgy tűnt, mintha szenderegne, pedig valójában kalapja karimája alól a többi asztalnál folyó beszélgetést hallgatta.
– Elég ebből! – A felharsanó, erős hang majdnem átszakította a dobhártyákat. A benne rezgő fenyegetéstől még a sokat látott kalózok is összerezzentek és meghökkentek.
A férfi magas volt, s amikor felállt, úgy tűnt, hogy mindenki más fölé tornyosul a fogadóban. Talpig feketébe volt öltözve, egyszerű testhezálló ruhába, ami illett keskeny aszkétaarcához, melynek különös sápadtságát a karibi nap sem tudta letörölni. A széles homlokon tollatlan
kalap ült, melynek árnyékából halványszürke, hideg szemek fürkészték a világot. Arcvonásai szomorúnak és gyászosnak tűntek, félelmetességét pedig csak növelte komor szemöldökének sátáni sötétsége.
A férfi pillantása kimondhatatlan mélységű erőt sugárzott, de a hangja és megjelenése csak pillanatnyi megtorpanásra bírta volna a kalózokat, ha nem simul két erős tenyerébe nehéz pisztolyai feketére lakkozott tusa.
– Senki ne mozduljon, különben azonnal a Pokol tüzére küldöm bűntől terhes lelkét!
(...)

Új hozzászólás létrehozásáshoz be kell jelentkezni az oldalra.

Nem,nem dehogy is,csak a részlet alapján gondoltam :))!

Honnan tudod, már olvastad?:)

Nagyon jól visszaadják!

Azt elfelejtettem hozzátenni, hogy a kötet indító regényéből és a záró kisregényből származik a két részlet, s remélhetőleg visszaadják a könyv hangulatát.

Nagyon jó,mind a kettő!